Sírjatok a sírókkal!

1944. augusztus 2-áról 3-ára virradóra néhány óra leforgása alatt több mint háromezer cigány embert gyilkoltak meg az auschwitz-birkenaui haláltáborban. A Cigány Világszövetség párizsi kongresszusának 1972-es határozata alapján augusztus 2-a a Roma Holokauszt Nemzetközi Emléknapja. Ezen a napon a második világháború alatt Európa-szerte elhurcolt és meggyilkolt cigányokra, romákra és szintikre emlékezünk.

Hazánkban is országszerte tartanak megemlékezéseket. Július 31-én este Szakcsi Lakatos Béla és Kathy-Horváth Lajos a 100 Tagú Cigányzenekar néhány tagjának kíséretében adott koncertet a cigány holokauszt áldozatainak emlékére a budapesti Holokauszt Emlékközpontban. Az ország különböző részeiről két autóbusszal száz fiatal  indult el, hogy részt vegyen a roma népirtás 70. Évfordulója alkalmából Európa legnagyobb ifjúsági roma holokausztra emlékező rendezvényén Krakkóban és Auschwitzban.

A nemzetközi emléknap és a kislétai romagyilkosság ötödik évfordulója alkalmából ökumenikus megemlékezést tartanak augusztus 3-án este 8 órakor a budapesti Jézus Szíve templomban, 1085 Budapest, Mária utca 25.

Portálunk egy zsidó származású túlélő visszaemlékezésével idézi fel a tragikus napot és tiszteleg az áldozatok előtt.

László Károly: Emlékezés egy német cigánylányra

- részlet -

„Abban az időben beteg voltam, ha ugyan a szervezet vészes leromlását betegségnek lehet nevezni. Sem az egészségtelen táplálkozást, sem az éhenhalást nem tudtam igazán megszokni, és nem voltam már képes a napi kenyéradagot és a szárított zöldségből készült levest megemészteni. Az a veszély fenyegetett, hogy a lágerlakók jól ismert végelgyengülése vet véget életemnek. E lágerbetegség kezdeti stádiumában még maradt az emberben némi életerő; ott ácsorogtunk a konyha és a gyengélkedő körül, hogy csellel vagy erőszakkal megszerezzünk valamit azokból a ritkaságokból, melyekből a betegeknek is alig jutott: egy darabka fehérkenyeret vagy a még ritkább tejleves maradékait.

Egyik napon én is ott álldogáltam a gyengélkedő barakkja előtt, azzal a megmagyarázhatatlan reménységgel, mely már annyiunkat rászedett, hogy ti. most, az utolsó pillanatban, mégiscsak kell történnie valaminek, ami megállítaná a sors kerekét. Többnyire semmi sem történt, de egyszer mégis teljesült a remény: a gyengélkedő-barakk oldalajtajából egy tizenhárom-tizenöt éves cigánylány közeledett felém. Kék szeme és aranyszőke haja – később a kiejtése is – elárulta német voltát; úgy tűnt, hogy a gyengélkedők konyháján dolgozott. Kevésbé látszott kiéhezettnek, mint a többi táborlakó, rabruhája rongyait nem kis ügyességgel bizonyos eleganciával viselte. A legszembetűnőbb a csípőjére kötött tiszta, fehér köténye volt, melynek egyik csücske lelógott. Meleg, töretlen tekintete erősen különbözött a többi táborlakó maga elé meredő nézésétől; kék szemei olykor bársonyos barnasággal élnek emlékeimben.

Hozzám sietett, majd suttogva és feltűnés nélkül (hogy a konyhából ne vegyenek semmit észre) megkérdezett, akarok-e egy darab fehérkenyeret – mintha egy koldust kérdeznénk, elfogadna-e vajon egy aranyat. Válaszomat meg sem várva kezembe nyomott egy negyed cipót, meghagyta, hogy másnap ugyanebben az időben megint jöjjek el és mint valami látomás, már el is tűnt. Köszönetre sem maradt időm, csak ott álltam mozdulatlanul s még sokáig láttam magam előtt állni. Nevét nem tudtam, kinézésre nem különbözött más európaitól. Cigányosak csupán finom, keskeny vonásai voltak, meg karcsú alakja, mely hindu istenségekre emlékeztetett. Másnap újra ott voltam, ő is eljött ugyanúgy, átadta a kenyeret, a következő napra is odarendelt és óvatosságra intett.

Nem könnyű olyannak megmagyarázni, aki bőrén vagy lelkében nem viseli a lágerlakók kitörölhetetlen jelét, hogy mit jelentett ott és akkor egy darab fehérkenyeret kapni; ahol az emberek még a legkisebb morzsát is felszedték a földről vagy akárhonnan, ahol előfordulhatott, hogy az egyik lágerlakó kiveri a leveses csajkát a másik kezéből, hogy fölnyalhassa a földről a híg löttyöt, ahol egy darabka kenyér, ha mégoly kicsiny is, majd mindenkit lopásra bírt. Számomra ez a napi darab fehérkenyér az életet jelentette, mert egyebet már nem tudtam volna megemészteni. Körülbelül egy héten át jött naponta a kis cigányleány a nyilvánvalóan lopott kenyérrel, majd ahogy jött, úgy el is tűnt, hátrahagyva mosolyának emlékét.

Azonban ekkor beköszöntött egy éjszaka – egyike ama éjszakáknak, melyeket nem lehet elfelejteni. Bennünket mindenekelőtt bezártak a barakkokba. Soha sem lehetett tudni, mit jelent az ilyen intézkedés; még élt bennünk ugyan valami halvány, egzaltált reménység, hogy hátha közelednek már a felszabadító csapatok – legtöbben már leszoktunk arról, hogy égi csodában reménykedjünk. Legvalószínűbbnek tűnt azonban, hogy halálunk órája közeledik. Ez az állandóan visszatérő kísértet – a halál közeledte – mindnyájunkról letépte az álarcot s legbensőbb, bár nem mindig legigazibb képünket fedte fel. A halál órájának kísértete lerombolt minden gátlást és nevelés adta korlátot, eltorzítva s egyben tisztázva az ember minden hagyományos képét; oly gyakran tért vissza a táborba, hogy annak, ki még látni képes volt és elég bátorsága is maradt hozzá, felfedte az emberi lélek egyik eredeti részét annak teljes mezítelenségében. Visszatért ama késő nyári, augusztusi éjszakán is, hogy új áldozatokat szedjen. Újfent közelgett a vég, csak azt nem tudtuk, elér-e mindnyájunkat, vagy mint máskor is, egy részünket csupán. A barakkokban remegtek az emberek, mint viharban a nyáj, és néma csendben figyelték – a fal résein át még látták is – a teherautók érkezését, melyek majd a gázkamrákba viszik az oda szántakat. Egyik kocsi jött a másik után, a közelgő motorzúgás crescendója s a távolodó decrescendója törte csak meg a halálos csendet (halálos a szó igazi értelmében). A bezárt blokk lakói moccanás és hang nélkül mereven bámultak maguk elé. A hihetetlent most először kellett az újoncoknak elhinniük, midőn a régi rabok kurta rémmeséi saját szemük láttára válnak valósággá. Még a lágeriskola haladó hallgatói, akik a túlélésben már gyakorlatra tettek szert, mintegy megkövülten meredtek a semmibe – ezt a kalandot megszokni nem lehetett. Érett férfiak, kik több év rabság során ezrek halálát látták testközelből, remegtek, mint a nyárfalevél, akár a zsidók, kik Treblinkában és Majdanekben végigélték egész családjuk kínos pusztulását s a halál torkából épp ide „menekültek”. Az elöljárók és kápók – a láger kiváltságos arisztokráciája –, kik sok száz sorstársukat kirabolták, megkínozták, elárulták és halálra korbácsolták, most halálfélelemtől görnyedten és sápadtan várták, hogy áldozataik sorsa rajtuk is beteljesedjék. Egyszeriben mind itt voltak, még azok is, kik eddig még oly ügyesen rejtőztek el.

A teherautók megérkeztét hamarosan pokoli hangzavar követte, rémítő vegyüléke hörgő halálsikolyoknak, ütlegek csattogásának és a legkülönbözőbb európai nyelveken felhangzó kétségbeesett segély kiáltásoknak. Könnyen megállapíthattuk, hogy az üvöltés a cigányok szemközti barakkjaiból jön, következménye az elgázosítást megelőző szokásos „kezelés”-nek: néhány SS-őr vezetése alatt a kápók – ez esetben főként lengyelek, lengyel zsidók és németek – botokkal hajszolták fel a cigányokat a várakozó teherkocsikra, akik a siker minden reménye nélkül reflexszerűen védekezni próbáltak. A cigányok elég sokáig éltek a koncentrációs táborban s éppen elegendő halottat láttak – némelyik tán túl gyakran is segített mások legyilkolásában –, hogy másszerű, finomabb lényükkel felfogják: most nemcsak régi szabadságuk, de puszta életük forog kockán. Akár a tehetetlen csecsemő, ki egy idegen világ minden bántására sírással reagál, úgy sírtak, zokogtak és kiáltoztak segítségért a természet ezen ártatlan gyermekei utolsó leheletükig, míg csak az emberfaló gépezet el nem nyelte őket. Az ordítozás, az ütlegelések, a motorok fel-felüvöltő zúgása egyre tartott, a túloldali túlélők kábultan hallgatták. Mindnyájan magukra gondoltak, saját magukat látták a gázkamrákban, agyuk megállt, testük megbénult.

Csak miután elcsattant az utolsó ütés és felhangzott az utolsó halálordítás, csak akkor érezték lassanként, hogy valami most elmúlt és az idő órája újrajár. Ha végképp elmúlt volna a halálos veszély, talán még örömkönnyeket is hullajtottak volna. Így azonban a cigányokban saját magukat és korábban legyilkolt hozzátartozóikat sajnálták. Újra elkezdődött a közelharc a fekhelyekért; akik hamarább ocsúdtak fel, gyorsan elcsenték a kábultak gazdátlan kenyerét, a blokkfőnök pedig jól célzott rúgásokkal adott nyomatékot helyreálló hatalmának.

Így hát ezúttal csak a láger egyik oldalán hullottak porba a fejek, a másik oldalon a halál haladékot adott, s ezt, úgy tűnik, senki sem bánta. Azon az éjszakán a régi világ egy darabja pusztult el. Azóta hiányzik Európa végtelen országútjairól néhány koldus és pucér cigánypurdé, néhány tolvaj és zenész.

Azon az éjszakán tűnt el a szép német cigányleány – se vágy, se el nem csókolt csókok nem tudták a sors kerekét visszafordítani; csupán a fájdalmas emlékezés tudja érintetlenül és névtelenül maradt légies alakját néhány pillanatra felidézni. Mint annyi milliónak, neki sincsen sírja, ám a levegővel naponta lélegezzük be hamvainak apró parányait.

Másnap a szemközti barakkok üresen ásítoztak; az ébresztő után a „mieink” – az ideiglenesen túlélők – mohón vetették magukat a cigányok kihalt tanyájára – hátha maradt még utánuk egy kis kenyér vagy rongyos gönc..."

(László Károly: „Emlékezés egy német cigánylányra” című írásának részlete
In: Tóparti nyaralás: Egy túlélő visszagondol. s. a. Szerzői magánkiadás. 7–11. p.)

"… tudjuk, a megkülönböztetéshez, a diszkriminációhoz és az üldöztetéshez vezető úton az első lépés a hangosan kiejtett becsmérlő szó."
Pokorni Zoltán