A cigány fiataloknak találkozniuk kell a saját történeteikkel

Régi vágya vált valóra a Független Színház Magyarország társulatának azzal, hogy a március 27-i színházi világnap alkalmából bemutathatta a világ első, Roma Hősök címet viselő cigány drámakötetét. Az öt európai monodrámát tartalmazó műhöz hosszú út vezetett: a kontinens roma társulatainak feltérképezéséről, a hazai storytelling fesztiválokról és a cigány színház társadalmi jelentőségéről Balogh Rodrigóval, az alkotócsoport művészeti vezetőjével beszélgettünk.

A VII. kerületi RS9 Színház ikonikus helyet foglal el a 2004-ben alakult Független Színház tagjainak életében: előadásaik gyakran láthatóak itt a színpadon, és a roma színházat, a történetmesélést és a roma drámai hősöket középpontba helyező márciusi 27-i szimpóziumot is itt zárták, Richard R. O’Neill: A legnehezebb szó című darabjával, Dömök Edina tolmácsolásában. A sokat látott színpadok tövében találkoztunk a pályafutását színészként kezdő, de a rendezői munkában nagyobb kihívást és örömöt találó Balogh Rodrigóval.

Mi adta a motivációt a drámakötet megalkotásához?

Ez egy nagyon hosszú folyamatnak a részeredménye. 2015-ben kezdtük feltérképezni az európai cigány színházi társulatokat, és főleg a profikra koncentráltunk. Egy évvel később már óriási kollekció állt a rendelkezésünkre: a kontinens cigány színház- és dráma történelmét egy az egyben a kezünkben tarthattuk. Ez azért is komoly fegyvertény, mert kutatók korábban csak Kelet-Európára koncentráltak, Spanyolországgal, Franciaországgal, sőt, még Magyarországgal sem igazán foglalkoztak.

Alapvetően egy nemzetközi projekt részesei voltunk, de hamar rájöttünk, hogy szakmailag más úton szeretnénk járni. Az összegyűjtött értékeket meg akartuk mutatni a világnak – legalábbis egy kis szeletét. Bár hozzá kell tenni, a feldolgozással irgalmatlan nagy terhet vettünk a nyakunkba.


Balogh Rodrigo

Meddig mentetek vissza az időben?

1887-ben, Moszkvában született meg az első profi, cigány témájú, cigányok által előadott, cigány nyelven megvalósuló előadás – ettől az évtől térképeztük fel az európai cigány színházakat, Oroszországtól Nagy-Britanniáig. Az első lépés nyers fordítások készítése volt, hogy legalább lássuk, miből készülhetnek valós műfordítások, de a szövegkönyvek csak a jéghegy csúcsát jelentik, a teljességhez be kellett kérnünk az előadásokhoz kapcsolódó összes matériát. Fotókat, plakátokat, zenei partitúrákat, díszletterveket, jelmezterveket, rendezői naplókat – jobb esetben tizenhat ilyen elemről beszélünk.

Milyen átfogó eredményei születtek a kutatásnak?

Megtudtuk, hogy tizenhat országban van profi alkotócsoport, melyek bármely kőszínházban megállnák a helyüket – csak sajnos láthatatlanok, ezért a munkájuk szűk környezetben érvényesül. Se pénzünk, sem energiánk nem volt egy komoly, minden részletre kiterjedő archívum létrehozására, de biztosak voltunk abban, hogy ha ezek az alkotások ismertek lennének, jelentősen mérsékelni lehetne a cigányságról alkotott előítéleteket. A színház komplex műfaj, és így is hat az idegrendszerre, és ha minden adottságát kihasználod – túllépve a tartalmon és a formán, például az atmoszféra megteremtésével, illatokkal –, akkor jó értelemben egészen hátborzongató dolgokra lehetsz képes vele.

Mi jelentette az első lépést a darabok megismertetésében?

Azt tapasztaltam, hogy a csapatok külön-külön nem nagyon mennek semmire, ezért 2017-ben úgy döntöttünk, hogy az I. Nemzetközi Roma Storytelling Fesztivál keretében négy társulat tagjait meghívjuk Magyarországra, szigorúan csak monodrámákkal. Kamaradarabokat nem akartunk, hiszen az még túl nagy falat lett volna. A vendégeink egyrészt itt ismerték meg először egymást, másrészt szakmailag az elejétől fogva közös nyelvet beszéltek. Az alkotásaikat rögzítettük, a legfontosabb jeleneteket stúdióban is felvettük, hiszen már az elejétől kezdve célul tűztük ki, hogy oktatásba is átültetjük azokat.


Mihaela Dragan a március 27-i Roma Hősök szimpóziumon, a kép jobb oldalán Patrick Kelly, Írország magyarországi nagykövete.

Hogyan?

Egyszerűen megkérdeztük a színészeket: ’Mit szeretnél, mit tanítsunk a művedről?’ Aztán mindenki megfogalmazta a saját gondolatát ezzel kapcsolatban. Például Mihaela Dragan bár négy nőről írta a Del Duma/(a n) ő beszél című darabját, de kiderült, hogy azt a korosztályt, amellyel mi foglalkozunk, a tradicionális román cigány családból származó Roxana története fogja majd meg a leginkább, aki 13 évesen vallást váltott azért, hogy tanulhasson, és ne kelljen férjhez mennie.

Miben látod az első találkozás legnagyobb jelentőségét?

Az alkotóknak közös munka- és sikerélményük lett egymással, mi pedig nagyon komoly anyagra tettünk szert, amellyel a fesztivál utáni egy évben több mint húsz helyre jutottunk el. Keresztény roma szakkollégiumokba, iskolákba, civil szervezetekhez és érdeklődő informális csoportokhoz egyaránt – nekik kétszer 90-180 perces workshopokat tartottunk. Bemutattuk a kutatásunk eredményeit, de ugyanilyen fontos volt, hogy bevonjuk a résztvevőket, akik maguk is storytellerekké válhattak.

A workshopok során tapasztaltatok különbséget a roma és nem roma fiatalok visszajelzései között?

Azt hittem lesz, de nem így történt. A legtöbb visszajelzés inkább a történetek jellegével kapcsolatban érkezett – például meghökkentőnek találták –, vagy meglepődtek, hogy el tudták mondani a saját történetüket. De volt, aki OTDK-zott a Roma Hősökből, az elmúlt két évben pedig nyolc szakdolgozat született a témában – a szerzők közül egyik sem volt cigány.


Roma Hősök workshop a debreceni Wáli István Református Cigány Szakkollégiumban

A közéletben mekkora volt munkátok a visszhangja?

Nagyon meglepett minket, hogy az első fesztivál után mennyire felkapták itthon a témát az oktatásban: az ELTE-n például, a kommunikációnkat és a médiamegjelenéseinket elemezték. Ezen felbuzdulva 2018 tavaszán meghirdettünk egy interdiszciplináris kurzusfejlesztést, amelyre egyetemi oktatók jelentkezhettek, és jöttek is, az ELTE-ről, a PPKE-ről és az EKE-ről egyaránt. Velük együtt, két napon keresztül, jó alaposan átbeszéltünk a négy bemutatott és a nyolc – már a második fesztiválra kiválasztott – alkotást. Ez alapján mindannyian elkészítettek egy vázlatot, hogy miről fog szólni a kurzusuk a következő félévtől, mi pedig az öröm mellett fogtuk a fejünket, hogy ’miért nem kezdtük el ezt hamarabb?’

Azóta egy év eltelt, mire jutottak?

Az oktatók éppen a március 27-i szimpóziumon mutatták be az eredményeket: a diákok a mai napig töltik le az anyagokat az egyetemi szerverekről, azután, hogy megkapták rá a jegyet az első félévben. Pedig a Roma Hősök kurzusnév nem hiszem, ahogy akkora hívószó lenne a mai felsőoktatási kínálatban.

A tavalyi, második fesztiválra már nyolc alkotót hívtatok meg – ide is a korábban megismert társulatok közül jöttek el?

Nem, nyilvános pályáztatás útján is adódott lehetőség a részvételre, hiszen meg akartuk ismerni az olyan, kisebb csoportokat is, melyek a kollekciónk összegyűjtése után bukkantak fel. Tizenhat jelentkezőt így is vissza kellett utasítanunk.


Farkas Franciska előadása a II. Nemzetközi Roma Storytelling Fesztiválon, 2018-ban

Milyen élményekkel zártátok a második fesztivált?

Siker és öröm – röviden így lehetne jellemezni, de ez érvényes az egész munkánkra. A szakembergárdánk ismét magas minőséget nyújtott: az első fesztivál filmes rögzítését Maly Róberttel csináltuk végig, aki Oscart kapott a Mindenkiért, tavaly pedig a Capa-nagydíjas Bartha Mátéval dolgoztunk együtt. Semmit sem bíztunk a véletlenre.

A fesztiválok sikerét követően hogyan született kézzelfogható produktum a rendelkezésre álló anyagokból?

A legnagyobb problémát az jelentette, hogy mely műveket válogassunk bele. Nagyjából a ’melyik ujjamba harapjak?’ dilemmával szembesültünk, hiszen adott volt tizenhat, egyaránt kimagasló alkotás. Sajátunk nem volt közötte, mert nem cigány szerzőkkel dolgoztunk, de ezt hamar elengedtük. Amikor azonban megismerkedtünk Farkas Franciska saját történetével, amely egy nagyszerű örökbefogadási kérelem, és a Levél Brad Pittnek című monodrámában mesélte el, úgy döntöttünk, képviselje ő Magyarországot a készülő kötetben.

Mely más művek mellett?

Dijana Pavlovic a svájci jenisek cigány népcsoport biológiai népirtásáról mesél (Beszélj, életem), aztán ott van Michael Collins, egy ír traveller, aki nagyon sokat tett azért, hogy az országban elismert kisebbségként tartsák számon a travellereket (Kulturális kérdés vagy sem?). Richard R. O’Neill A legnehezebb szó című művével került be, és a már említett Mihaela Dragan a négy női történettel ( (a n)ő beszél). Nagyon örültünk neki, hogy a kelet-közép európai, áldozati narratíva mellett megjelent a traveller-drámairodalomra jellemző aktivitás is a kötetben – megjegyzem, egyik sem jobb a másiknál. A világ cigányokkal szembeni igazságtalansága teljesen alátámasztja a negatív kicsengésű narratívákat, a travellerek pedig teljesen jól hozzák azt a hozzáállást, hogy nem ennek kell meghatározónak lennie az egyén életében.

Milyen nyelveken jelent meg a kötet?

Angolul és magyarul adtuk ki nyomtatásban, valamint e-bookon egyaránt, a szimpóziummal együtt pedig le is zárult a storytelling-időszak a Független Színház életében.

Merre mentek tovább?

Szakmai szintlépés következik, most már a kamaradarabok vannak soron: július 22. és 28. között tartjuk az első Roma Hősök Kamaraszínházi Fesztivált négy alkotással, melyet a következő két évben hat-hat mű bemutatása fog követni. 2022-ben pedig a bemutatott darabokból ismét egy kötetre valót jelentetünk meg.

Ritkán lehet ilyen részletesen kidolgozott távlati tervekről hallani!

Vannak ettől még távolabbra mutató céljaink is. A bemutatón hallottam olyan véleményt, hogy ’de kár, hogy nincsenek itt a romák’. Mármint az érdeklődők között. Erre csak annyi a válaszom, hogy azért nem, mert még nem tudják, ez miért jó nekik. Nem 2-3 éves, hanem 15-20 éves távlatokban gondolkozunk. Sőt, meglepően hangzik, de a „jó” cigány színház többségi. Amikor az 1830-as években elkezdték magyarul játszani a Bánk bánt, az előadásokra zömmel magyarul nem beszélő, német anyanyelvű magyarok váltottak jegyet. Aztán eltelt harminc év, és megszületett egy olyan polgárság, amely úgy ahogy van, felépítette Budapestet. Az ókori színház, Arisztophanész, Szophoklész nélkül ma mit tudnánk a görögökről? A századelő polgárosodni kívánó Oroszországáról Csehov nélkül? Aztán ott van Arthur Miller, Tennessee Williams és Eugene O’Neill, akik óriási szerepet játszottak a modern amerikai demokrácia megteremtésében. Hatásuk azonban csak évtizedekkel később volt tetten érhető. Tudom, hogy a mi munkánk húsz év múlva lesz referenciapont Magyarországon.

Személyesen mi a célod a magyarországi és az európai cigány színházak megerősítésével?

Amikor színi tanodába jártam, egyetlen cigány drámával sem találkoztam. Viszont láttam színházi előadásokat, melyekben ugrabugráló és kolduló cigány figuráknak volt csak hely a színpadon.

Tipikus cigány sztereotípiákra gondolsz?

Igen, de voltak olyanok is, amelyek túlmutattak a sztereotípiákon – legyen elég annyi, hogy amikor a színházból kifelé odaálltam egy néző mellé, az idegesen tette át a táskáját a másik oldalára. Rettenetesen szégyelltem magam. Nem tartottam elfogadhatónak, hogy az én létezésem, gondolataim egyetlen drámában sem kapnak helyet. Azt akarom, hogy a jövő cigány fiataljai igenis találkozzanak a saját történeteikkel a drámairodalmon keresztül. Átkozottul szimpatikus volt például, hogy a Nyári Oszkár karaktere cipőt vett a nem roma gyereknek Goda Krisztina Veszettek című filmjében, hiszen tett valamit a közösségért. Ilyenből szeretnék sokkal-sokkal többet.


A Független Színház Magyarország új ösztöndíjasai (balra a WISZ-hallgató Godó Irén és Godó Katalin)

Nemrég a Wáli István Református Cigány Szakkollégium két újabb tagja is ösztöndíjasotok lett – mi a tervetek a programmal?

A leendő munkatársainkat keressük. Egyébként 2010-ben kezdtük el a tehetséggondozást, Farkas Franciska is ösztöndíjasunk volt, aztán a Viktória – A zürichi expressz-szel beindult a filmes karrierje. A jelenlegi csapatunk a Selejtesek című darabon dolgozik, amely egy egészségügyi témájú alkotás lesz, a szereplők viszonyrendszerére fókuszálva.

Ősbemutató?

Nincs konkrét dátum, nem sietünk sehová. Ha év végéig sikerül, akkor látható lesz, ha nem, akkor csak jövőre. Mi tehetséggondozásként tekintünk erre: türelemmel, nyugalommal kell csinálni. A színházakban hat hét egy próbaidőszak, én azonban szeretek egy évet adni ennek – amire pedig sok időt szán az ember, az rossz már nem lehet.

Dezső Attila
Fotók: Vincze Alina, Goethe-Institut Budapest